Megtorlás Nógrádban

Szovjet támadás – kommunista restauráció – megtorlás

November 4-én Nógrád népe dermedten hallgatta a Szabad Kossuth Rádió reggeli adásában többször megismételt Nagy Imre-szózatot: „Ma hajnalban a szovjet csapatok támadást indítottak fővárosunk ellen, azzal a nyilvánvaló szándékkal, hogy megdöntsék a törvényes magyar, demokratikus kormányt.” Nógrád megye forradalmárai józanul mérték fel a helyzetet, s egyetlen városban vagy faluban sem szálltak szembe a szovjet páncélosokkal.
November 4-én a katonai tanács riadóztatta a rétsági páncélos ezredet, mivel Vác irányából egy szovjet páncélos egység közeledett a falu felé. Garami ezredes elrendelte a védelemre való berendezkedést. (Felvetődött az is, hogy vonuljanak a Börzsöny hegyei közé, de ezt a javaslatot végül elvetették.) Garami Lajos ezredes, a rétsági Páncélos Tiszthelyettes Kiképző Ezred parancsnoka.
Az ezred fél hét körül hagyta el a laktanyát, és a kijelölt helyeken – a diósjenői bekötőútnál – megkezdte a szétbontakozást. Nyolc óra lehetett, amikor Nőtincs irányában megjelentek a szovjet élharckocsik. Ezekben a percekben a rétsági páncélos ezred minden bizonnyal a forradalom legnagyobb páncélos-összecsapására készülődött. A veszélyes helyzetben Garaminak sikerült telefonkapcsolatba lépnie a páncélos-parancsnoksággal, ahol közölték vele, hogy nincs tűzparancs, semmiképp se lőjenek, hanem tárgyaljanak. Garami ekkor a csapatokhoz ment és utasította őket a lövegcsövek felemelésére. Ezután gépkocsiján a szovjetekhez hajtott. Itt Pilipenko ezredessel abban állapodott meg, hogy a tiszti állományt áthozva leteszik a fegyvert. Erre csak hosszas huzavona után került sor. (Többen megjárták már az orosz hadifogolytáborokat, és nem akartak ismét fogságba esni.) Végül a katonai tanács vezetői győzték meg őket az ellenállás kilátástalanságáról. A szovjet parancsnok, mint egykor Rüdiger tábornok Világosnál, a felsorakozott tisztekkel letetette a fegyvert. A hangulat is Világos szellemét idézte. Véget ért a forradalom.
A szovjet invázió hírére megmozdultak a kommunista párt helyi vezetői. Hozzáláttak az MSZMP és a karhatalom szervezéséhez. Hamarosan régi, tapasztalt kommunisták érkeztek a megyébe. Segítségükkel kezdetét vette a restauráció.
A magyar nép ellenállását csak sortüzekkel sikerült a Kádár-kormánynak felszámolnia. Megindult a totális megfélemlítés. A kormányzat lefogatott mindenkit, aki valamilyen szerepet vállalt a forradalomban és szabadságharcban. Újra zsúfolásig megtöltötték a Rákosi-rendszerből ismert internálótáborokat, ugyanúgy a börtönöket. Sokakat rendőri felügyelet alá, alacsonyabb munkakörbe helyeztek vagy elbocsátottak, nem adtak nekik órabéremelést, jutalmat.

Kegyetlenül le kell számolni velük…
A hatalommal szemben éppen azok lázadtak fel, akikre vezetői egy évtizeden át hivatkoztak: parasztok, munkások „haladó értelmiségiek”, a teljes magyar nép. A szabadságharc kegyetlen leverése és az azt követő megtorlás leplezte le a kelet-európai szocializmusok mibenlétét, józanította ki a nyugati baloldali értelmiség legjobbjait.
Érthető tehát, hogy a forradalom bukása után a hatalomra jutó, Kádár János vezette bábkormány már a kezdetekben elszánta magát a véres leszámolásra, noha tagjai, taktikából, először még azt hangoztatták, hogy „egyetlen dolgozónak sem lehet bántódása amiatt, mert az október 23-án kezdődött tömegmegmozdulásokban részt vett”. December első napjaiban azonban már az „ellenforradalom” gyors és határozott felszámolásáról döntöttek. Az MSZMP december elején megtartott központi bizottsági értekezlete lezárta a párton belüli ideológiai vitákat, ellenforradalomnak bélyegezve az októberi eseményeket. December 4-én pedig, a Katonai Tanács ülésén, a fegyveres erők miniszterének katonai helyettese kiadta a szóbeli parancsot a három budapesti honvéd karhatalmi ezred jelen lévő parancsnokának arra, hogy gyorsan és kegyetlenül „számoljanak le” az „ellenforradalmárokkal”.
A rendőrség „talpra állítására”, a konszolidáció elősegítésére a kormány november-decemberben megbízottakat küldött Salgótarjánba. Közülük a legfontosabb feladatokat Ladvánszky Károly alezredes, az Országos Rendőrkapitányság kiküldötte, és a fegyveres erők miniszterének megbízottja, Házi Sándor vezérőrnagy látta el. Kezdetét vette a tisztogatás, 1957 közepéig a forradalom előtti rendőri állomány 40%-át távolították el a szervezetből.
A megtorlás azonnali megindítását azonban hátráltatta, hogy a kommunista hatalom addigi fő támaszát, az általános gyűlöletnek örvendő Államvédelmi Hatóságot feloszlatták. A forradalom során széthullott, illetve lelepleződött a besúgói hálózat, melynek újjászervezéséhez idő kellett. Nagyobb számú letartóztatásra a december 8-i salgótarjáni sortüzet követően került sor, a megyére kitekintő munka azonban csupán a rendőrség politikai osztályának tényleges feltöltése, a volt ÁVH-sok „visszafogadása” után, 1957 februárjában indult meg.
A rendőrség gyengesége miatt az MSZMP vezetői jóformán csak a fegyveres karhatalomra támaszkodhattak, akiket a köznyelv „pufajkásoknak” nevezett, mivel ezt a vattával bélelt orosz ruhadarabot viselték. Salgótarjánban az egység szervezése már november 4-én megindult. A század élére hamarosan Darázs István (Darázs István 1921. december 21-én született, Mátraszőlősön, eredeti foglalkozása lakatos, 1956-ban Baglyasalján élt.) „karhatalmi őrnagy” és Brechó Gyula politikai helyettes került.
Módszereikben és magatartásukban országos összehasonlításban is kiemelkedtek brutalitásukkal, fegyelmezetlenségükkel. A pufajkások zöme a Salgótarján környéki „káderfalvakból”, főként Baglyasaljáról, majd később Karancslapujtőről került ki. Eleinte községek szerint tagozódtak, és nemegyszer egymással is konfliktusba keveredtek. Ez a laza fegyelmű társaság többnyire fiatal bányászokból, pártmunkásokból, volt ávósokból és katonatisztekből állt.

A forradalmi önkormányzatok felszámolása
A szovjet inváziót követően a községi és városi forradalmi tanácsok a helyükön maradtak, igyekeztek a lakosság ellátását biztosítani, elősegíteni a nyugalmat. A kádárista hatalom a kezdeti időben, mivel kizárólag a szovjet szuronyokra támaszkodhatott, még nem indíthatott ellenük széleskörű támadást. Az 1956. december elején megjelenő rendeletben azután döntöttek a forradalmi önkormányzatok felszámolásáról. Helyi szinten azonban nehéz volt az előírásokat érvényesíttetni. Sok településen a forradalom vezetőit vb-elnökké vagy vb-titkárrá választották, akik így személyükben éltették tovább a forradalmi eszméket. Ezt felismerve Kádárék mindent elkövettek az eltávolításukra. Lefogták, internálták, börtönbe zárták őket. A megyében több településen azonban egészen 1957 februárjáig a helyükön tudtak maradni, a nép támogatását maguk mögött tudva.

Forradalmárok a megtorlás fogaskerekei között
Valószínű, hogy a megtorlás tömeges kiszélesítésére a megyei pártbizottságon csak december végén, illetve 1957 elején fogalmazódtak meg az első konkrét tervek. A jogi eljárások lefolytatásához mindenekelőtt az ügyészségeken és a bíróságokon kellett rendet teremteni. 1957 februárjától indult meg a forradalom alatt „kompromittálódott” ügyészek eltávolítása, az ügyészség munkástanácsának elnökét, dr. Basa Istvánt, katonai bíróság elé állították. A legfőbb ügyész február 8-ai keltezésű körlevelében értesítette a megyéket arról, hogy a rendőr-főkapitányságokon szervezett politikai nyomozóosztályok mellé, az osztály vezetőjének egyetértésével egy politikai ügyészt kell kinevezni, aki a „törvényességi felügyeletet” fogja ellátni. Nógrádban a feladatra Rozgonyi Aladárt jelölték ki. Az ő szakmai hozzáállását példázza az a néhány mondat, amelyet 1957 júliusában, egy hivatali értekezleten mondott el: „Rétságon a laktanyában, Pásztón a rendőrségnél verték a letartóztatottakat, Szécsényben is bántottak (…) Be kell látni, az első negyedévben az osztályellenség támadott. Helyre kell állítani a rendet, ha másként nem, törvénytelen módszerekkel…” Jakab Sándor első titkár különösen elégedetlen volt a megyei bírói karral. Kádár 1957. februári nógrádi látogatása után ezt így juttatta kifejezésre: „meg kell magyarázni, hogy független bíróság nem volt, és most sincs.”
Azonban minden igyekezete ellenére a megyei bírák viszonylag alacsony büntetéseket szabtak ki. A perek 40%-ában a Legfelsőbb Bíróság hozta meg a jogerős döntést. A nógrádi perekre Buday Ferenc „szakosodott”: 75 vádlott felett ő ítélkezett. A megtorlás polgári, tehát nem katonai ügyekben eljáró legkegyetlenebb testületét, a Legfelsőbb Bíróság Népbírósági Tanácsát egy kivétellel, 31 esetben a hírhedt „sztahanovista vérbíró”, Vida Ferenc vezette. A legsúlyosabb ítéleteket a katonai bíróságok tanácsvezetői mondták ki. A pásztói vasútrobbantók ügyében dr. Kiss István Gábor hadbíró százados négy halálos ítéletet hozott, melyből kettőt hajtottak végre. Első fokon dr. Gáspár György őrnagy ítélkezett pl. az ipolytarnóci nemzetőrök, Pálinkás-Pallavicini Antal és a balassagyarmati forradalmi tanács vezetőinek ügyében. Utóbbi kettőben három halálos ítélet született, melyből egyet hajtottak végre. A két ügyben dr. Ledényi Ferenc alezredes, illetve dr. Szíjártó Károly őrnagy voltak a másodfokú döntnökök.
A kádárista hatalom a forradalmat szerette volna „a hatalom visszaszerzéséért ténykedő osztályidegenek”, valamint a „fegyveres ellenforradalmi akciókban részt vett huligán és deklasszált elemek” műveként beállítani. Ám a megtorlás valójában egészen más körből szedte áldozatait. A politikai nyomozók legnagyobb erőfeszítései ellenére sem azok kerültek a bíróság elé, akiktől az „elvárható lett volna”. A megtorlás hálóján jórészt egyszerű kisemberek akadtak fenn, nem tőkések, arisztokraták, horthysták és nyilasok.
Nógrád megyében összesen 319 személy ellen indult civil büntetőeljárás (ehhez hozzá kell adnunk azt a mintegy 80–90 főt, aki ellen első fokon is a megye határain kívül, mindenekelőtt a Legfelsőbb Bíróságon indult eljárás). Többségük paraszt és főként munkás, szembeszökően magas a diplomások képviselete is. A megtorlást jellemzi, hogy két olyan fiú is a vádlottak padjára került, aki 1956-ban töltötte be 14. életévét. Egyiküket felfüggesztett börtönbüntetésre ítélték, míg a másikat javítóintézetbe irányították. A vádlottak zömét fiatal felnőttek tették ki: a húszas-harmincas korosztály közel kétharmados súlyt képvisel.
A megyei bíróságok által 249 börtönre ítélt személy 425 évet és 2 hónapot kapott jogerősen. A Legfelsőbb Bíróságon indult nagy perek vádlottjai, kisebb számuk ellenére, szintén közel ekkora büntetésben részesültek.
Egy 1957-es jelentés szerint a politikai nyomozók addig mintegy 900 személyt fogtak le, többségüket csak ideiglenesen. A megyében közel 300 főt helyeztek a hatóságok rendőri felügyelet alá és ugyanannyit közbiztonsági őrizetbe, ami fokozott ellenőrzéssel, korlátozott mozgásszabadsággal, illetve meghatározott időnként a rendőrségen történő jelentkezéssel járt. A „refesek” megalázásának eszközei közé tartoztak a váratlan éjszakai látogatások, házkutatások.
Ismeretlen azok száma, akik állásukat veszítették, akiket alacsonyabb beosztásba helyeztek – számuk több száz fő lehetett –, illetve a megtorlás más, gyakorta dokumentálatlan formáját szenvedték el. A megyéből több százan döntöttek az ország elhagyása mellett.

“Nagyidős” ítéletek
A megyei nemzeti bizottság vezetői elleni eljárásban a megyei bíróság Kovács László vezette tanácsa Mlinarik Istvánt, a bizottság elnökét távollétében 15 év börtön főbüntetésre, valamint teljes vagyonelkobzásra ítélte. A Legfelsőbb Bíróság a főbüntetést halálra változtatta. Büntetéseit nem tudták végrehajtani: a vagyonelkobzásra vonatkozó részt hamarosan végrehajthatatlannak nyilvánították, a halálbüntetése pedig – miután nyugatra távozott – távollétében vesztette hatályát. Társai ugyancsak jelentős büntetést kaptak: a 14 vádlottas perben 1 halálos ítéletet, valamint összesen 70 év és 2 hónapnyi börtönbüntetést szabtak ki.
A Gáspár György vezette katonai tanács két halálos ítéletet mondott ki a balassagyarmati forradalmi tanács vezetőinek perében. A legsúlyosabb ítéletet kapta dr. Magyar Pál, a tanács titkára, aki hónapokat töltött a siralomházban, mígnem a másodfokú bíróság megkegyelmezett neki. A vele történteket jól jellemzi, hogy a halálos ítélet kihirdetésének napján a börtönőrség kegyetlen verésben részesítette. Ugyancsak halálra ítélték Juhász Aladárt, katonai parancsnokot, akit a forradalmi tanács léptetett elő alezredessé. Juhászon az ítélet nem volt végrehajtható, mivel nyugatra menekült. Társaik közül dr. Daróczi Gusztáv, a forradalmi tanács elnöke első fokon életfogytiglant kapott, amit a másod fokú bíróság 6 évre mérsékelt. László Aladárt, a Balassagyarmati járás helyettes rendőrkapitányát 10 évre ítélték, míg a többiek kisebb büntetésben részesültek.
Nagybátonyi munkástanács vezetők a Balassagyarmati Megyei Bíróságon, 1957. április 23-i ítélete után a nagybátonyi munkástanács vezetői közül:
Szabó Ervint, a szolgáltató vállalat munkástanácsának vezetőjét, majd a Nógrád Megyei Munkástanács elnökét másodfokon 11 évre,
Jecsmenik Andort, a szolgáltató vállalat munkástanácsának elnökhelyettesét 12 évre,
Kiss Istvánt, a Szorospataki Bányaüzem munkástanácsának titkárát 2 év és 6 hónapra,
Beda Józsefet, a Nagybátony-Bányavárosi Nemzeti Bizottság elnökét 12 évre,
Szadvári Bélát, a Szorospataki Bányaüzem munkástanács tagját, majd a Bányatröszt központi munkástanácsának elnökét 5 év börtönre ítélték.
Tizenhat vádlottas monstre perben ítélkeztek a Salgótarjáni Acélárugyár munkástanácsának elnöke, dr. Magos Béla és társai felett. Az Acélárugyár dolgozói elleni megtorlás méreteit mutatja, hogy egy másik perben ítélték el a gyárban működő nemzetőrség, az ún. Hadady–Hargitay-csoport tagjait, akik fegyvereiket novemberben nem adták át a hatóságoknak, hanem a gyár területén rejtették el. Márton Imrét és hat társát összesen nem kevesebb, mint 70 esztendő letöltendő börtönbüntetéssel sújtották!
Ugyanilyen kegyetlenséggel sújtott le a bíróság a megyei közlekedési vállalat, a 33. sz. AKÖV munkástanácsának tagjaira, Demény Mihályra és kilenc társára. Hasonlóan kemény ítélet született az ipolytarnóciak ügyében. A forradalom leverését követően az itteni határőrlaktanyában karhatalmisták állomásoztak. A falu lakói, a forradalom mellett kitartó határőrök és nemzetőrök, november 14-én tüntetést szerveztek az épület elé. A fölforrósodott hangulatban a tömeg benyomult a laktanyába, ahol lövöldözés tört ki, melynek során halálos lövést kapott Albert Pál karhatalmi tizedes. Az ügyben 15 személyt vontak felelősségre, Vermes Miklóst életfogytiglani börtönre ítélték, több társa pedig 10 éven felüli büntetést kapott.
Drégelypalánkon november folyamán szerveződött meg a Korbász József vezette fegyveres csoport, amely több akciót hajtott végre. Vezetőjét később 14 év börtönre ítélték, tagjai közül többen nyugatra menekültek. A nézsai Dudás Istvánt a tanácsi iratok elégetése miatt ítélték 12 esztendős börtönbüntetésre.

A Hadady – Hargitay gyilkosság :
1. Leszámolás az Acélgyár nemzetőrségével
A munkahelyi alakulatok sorában kiemelkedik a Salgótarjáni Acélárugyár városi feladatokat is ellátó, Hadady Rudolf és Hargitay Lajos vezette nemzetőrsége. A szovjet megszállást követően a bosszú a szervezet vezetőit, tagjait is elérte. 1956. december 12-én a salgótarjáni ún. pufajkás karhatalom letartóztatta a két nemzetőrparancsnokot. Mindkettőjüket – azzal az ürüggyel, hogy Budapestre szállítják őket – egy gépkocsival Hugyag községbe szállították, ahol az éjszaka folyamán a legkegyetlenebb kínzásokban volt részük. Másnap, Hadadyt és Hargitayt, a pufajkások az Ipoly partján, bestiális módon meggyilkolták. Holttestüket a hatóságok „ismeretlen hullaként” tartották számon. Boncolásukra a balassagyarmati kórházban került sor, maradványaikat az itteni temetők valamelyikében földelték el, máig titkolt helyen.
Az acélárugyári nemzetőrség fegyvereinek egy részét az alakulat leszerelésekor elrejtették. A megtorlás során az egység több tagját letartóztatták. A nyomozók – gyakorta megalázó módon – helyszíni szemlén játszatták el velük „bűncselekményeiket”.
2.  A két forradalmár – Hadady Rudolf és Hargitay Lajos
Hadady Rudolf 1923-ban született Kolozsvárott. 1948-tól dolgozott a salgótarjáni Acélárugyárban, 1956-ban a szerkesztési osztály munkatársaként. A forradalom alatt a gyári nemzetőrség parancsnoka volt.
Hargitay Lajos 1928-ban született, Baján. A Műszaki Egyetemen végzett. Az Acélárugyárban 1950-től dolgozott, mint üzemmérnök. A forradalom alatt beválasztották az acélgyári igazgatótanácsba. Egyik vezetője volt a gyári nemzetőrségnek.
A két forradalmár emlékének csupán a rendszerváltozás szolgáltatott elégtételt. Eltemetésük helyszínén, Balassagyarmaton, a rendszerváltó ellenzéki pártok 1989. október 22-ei közös rendezvényén hangzott el először nyilvánosan a nevük. Schiffer Pál „Engesztelő” című filmjét a városi moziban vetítették le, ezt követően pedig drámai hatású megemlékezésre került sor a hugyagi Ipoly parton, a gyilkosság helyszínén.
3. Az ügy eltussolása
A Megyei Karhatalmi Zászlóalj egykori politikai tisztje, Brechó Gyula visszaemlékezése rávilágít arra, hogy miként sikerült a bűntettet eltussolni: „A törvényesség megőrzése érdekében voltak konfliktusok is. Ilyen eset pl. Balassagyarmat térségében december 8-a után, amikor elfogtak bizonyos embereket, egyes karhatalmisták kilengtek, most sem vitatom, hogy jogosan cselekedtek, mert szökni akartak (Ez a gyilkosok által kitalált hazugság!), s két személyt belelőttek az Ipolyba, Ipolyszögnél (helyesen: Hugyagnál), az ellenforradalom idején. Ezt egy balassagyarmati orvos lefényképezte, és feljelentettek bennünket a Munkás–Paraszt Forradalmi Kormánynál. Czinege elvtárs a volt honvédelmi miniszter, akkor a KB Adminisztratív Osztályának vezetője, három bíróval megjelent a Jakab Sándor szobájában. Darázs István karhatalmi vezető és én be lettünk rendelve, a szökéssel kapcsolatos dolgok kivizsgálására. A helyzet olyan mérges volt, hogy Andó elvtársnak és Jakab elvtársnak kellett felmenni Münnich elvtárshoz. Ő tette ezt a dolgot a helyére. Megmondta, hogy sajnos az ellenforradalomban, a forradalomban ártatlanok is halnak meg. Ezek pedig nem voltak ártatlanok. Ilyen kilengések előfordulnak egy idegfeszült egységben, akiket leköpködtek.”

A pásztói vasútrobbantók ügye
A pásztói Alapi László szemtanúja volt a salgótarjáni sortűznek, sőt gépkocsijában azt is átélte, amint egy nemzetiszínű zászlót szorongató fiatal lányt éppen mellette lőttek le. Ekkor határozta el, hogy a társaival – Geczkó Istvánnal, Kelemen Károllyal, Kiss Antallal és Tóth Miklóssal – Mátraszőlősről elvitt robbanóanyaggal valamilyen akciót hajtanak végre. (Eredetileg arra akarták felhasználni a robbanóanyagot, hogy megakadályozzák vele a fiatalság deportálását.) Aznap este fél 11-kor Geczkó és Kiss Antal felrobbantották a Pásztó és Szurdokpüspöki közötti vasúti hidat, melynek tartóoszlopai erősen megsérültek. (Az esetleges katasztrófa megakadályozása végett, Geczkó állítólag azonnal értesítette az állomást.) A csoport tagjait 1957 áprilisában tartóztatták le. Kelemen Károly 15 év börtönt kapott. Alapi Lászlót, Geczkó Istvánt, Kiss Antalt és Tóth Mihályt a Budapesti Katonai Bíróság mint rögtönítélő bíróság halálra ítélte. Kiss és Tóth esetében az elnöki tanács kegyelemből a büntetést 15 év börtönre változtatta. Alapi Lászlót és Geczkó Istvánt 1957. május 6-án végezték ki.

Megtorlás Balassagyarmaton
1956. december 4-én a balassagyarmati karhatalmisták lefogták Tátrai Guidó péksegédet, a Forradalmi Ifjúsági Szövetség tagját. A fiatalembert kegyetlenül megverték, aminek híre ment a városban. A karhatalom ennek hatására titokban szabadon engedte Tátrait, aki azonnal fényképészhez ment és lefotóztatta magát. Másnap, tüntető tömeg jelent meg a határőrlaktanya előtt, követelve a kegyetlenkedő pufajkások megbüntetését. A tömeg képviselői tárgyalásba bocsátkoztak a karhatalmi vezetőkkel és a szovjet katonai parancsnokkal. A tüntetésnek a szovjet tankok támadó szándékú felvonulása vetett véget.
A másik dokumentum, a Balassagyarmati Városi és Járási Ideiglenes Forradalmi Nemzeti Tanács titkárának, Dr. Magyar Pálnak 1957-es ügyészségi kihallgatási jegyzőkönyve az emberi fájdalom és a brutalitás bizonyítéka. Részlet a szövegből: „A nyomozás során több ízben bántalmaztak. Első ízben Balassagyarmaton, a rendőrség első emeletén. Bántalmazóim rendőrök és karhatalmisták voltak. Először a falhoz állítottak, és a fejemtől a bokámig végigvertek, bikacsekkel. Ezzel egy időben egy másik személy, hasonlóképpen egy harmadik személy vaskutáccsal szintén végigvert. Mikor összeestem, feltettek egy rossz íróasztalra, és ott ütlegeltek. Megint elájultam, és a földön tértem eszmélethez. Akkor már elölről is rúgtak, ütöttek. Orvost kérettem. Erre bejött egy fehér köpenybe bujtatott rendőr. Többet orvost nem kértem. A salgótarjáni megyei főkapitányságon, amikor vallatásra vittek, hol egy, hol kettő, hol több személy hosszabb–rövidebb ideig ütlegelt. Figyelmeztettek, ha ezt a panaszom előterjesztem, elveszettnek kell maga m tekintenem, de az igazságba vetett hitem kényszerített arra, hogy a fentieket előadjam.”
A megtorlás sajátos eszköze volt az ún. közbiztonsági őrizet és a rendőri felügyelet. Előbbi lényege, hogy bírósági tárgyalás nélkül, a megyénként működő ún. operatív bizottságok döntöttek a „veszélyesnek ítélt személyek” meghatározott időre történő közbiztonsági őrizetbe helyezéséről, ami lényegében a börtönhöz hasonló, táborszerű fogva tartást jelentett. Számuk megyénkben a 300 főt is meghaladta. Egyiküket, Ábel Lajost, a Magyarnándori Állami Gazdaság építésvezetőjét 1957 áprilisában tartóztatták le, és ezt követően helyezték – a forradalom alatti tevékenysége miatt – közbiztonsági őrizetbe, Tökölön. Itt, egy halántékára mért gumibotütéstől elájult és börtönkórházba került, ahonnan a Markó utcai börtönbe vitték. A családot távirati úton értesítették a haláláról. Holttestét lezárt, leplombált koporsóban szállították Balassagyarmatra, azt a hozzátartozók sem láthatták, erről a temetés végéig rendőri kíséret gondoskodott.

A véres salgótarjáni sortűz
Senki sem számított olyan mérvű, az egész társadalmat átfogó ellenállásra, mint amilyen a hatalomra került Kádár-kormánnyal szemben kibontakozott. Kádárék, tapasztalva a mérhetetlen ellenszenvet, hajlottak a megegyezésre. Szándékuk az időhúzás, az ellenállók kifárasztása volt.
Eljött a december, az első téli hónap, és a munkástanácsok még mindig kitartottak forradalmi követeléseik mellett. A Kádár-kormány azonban megunta az alkudozást, és erőszakos leszámolásra szánta el magát. Steigerwald Ottó, a tanács elnökhelyettese és néhány társa december 8-án hajnalban Budapestre utazott, hogy tárgyaljanak Kádár János kormányfővel a nógrádi iparmedence dolgozóinak követeléseiről, valamint részt vegyenek a munkásküldöttek országos értekezletén. A tárgyalás alatt Marosán György államminiszter, a kommunista párt Kádár utáni második embere, indulatosan a szemükbe vágta: „Mától kezdve nem tárgyalunk, mától kezdve lövünk!”
Fenyegetése még aznap valósággá vált, szinte a szavaival egy időben. Salgótarjánban a Kádár-kormány karhatalmistái, a rendőrök és a szovjet katonák a fegyvertelen munkástömegbe lőttek. A város üzemei és a környező bányák dolgozói azért vonultak a megyetanács és a megyei rendőrség épülete elé, mert két letartóztatott forradalmárt akartak kiszabadítani. A lövések több tucat embert megöltek és megsebesítettek. Az áldozatok többsége fiatal volt – és munkás.
Máig tisztázatlanok a sortűz pontos körülményei. Bizonyos, hogy a karhatalmisták tüzelése mellett sok áldozatot követelt a középületeket biztosító szovjet alakulat fegyveres beavatkozása. A túlélők között később erős volt az a meggyőződés, hogy az egész történés egy tudatosan megtervezett provokáció volt, amellyel a megyei munkástanács ellenállását kívánta felszámolni a hatalom. Ez a vélekedés levéltári dokumentumokkal jelenleg nem támasztható alá. Az sem tisztázott, hogy a pufajkások tűzparancsra lőttek-e, vagy egy-két pánikba esett, részeg karhatalmista okozta a tragédiát. A fennmaradt iratok, valamint az országos történések elemzése arra utal, hogy a jelen lévő rendőri, katonai vezetőknek, Házi Sándornak és Ladvánszky Károlynak, továbbá Jakab Sándornak, az MSZMP megyei első titkárának, valamint a szovjet egység katonai parancsnokának kulcsszerep jutott a véres eseményekben.
A sortűz halottainak a számáról eltérnek a források. Az egyik kormány kiküldött először 10–12, majd rögvest utána 56 halottról tett említést a jelentésében. A szintén jelenlevő Jakab Sándor megyei pártvezető cikkeiben és megyei monográfiájában 80 fölé helyezi ezt a számot. Az állásából átszervezés címén 1957. január közepén feltűnő gyorsasággal eltávolított városházi anyakönyvvezető-nő 131 halottra emlékezett. A rendszerváltás után író történészek >>> Link: 46 halottat tudtak azonosítani.

És a továbbiakban…
A kádárista vezetés a véres terror árán konszolidálta hatalmát. Az 1960-as évek elején az elítéltek döntő többsége szabadlábra került. Megpróbáltatásaik azonban ezzel nem értek véget, továbbra is megfigyelés, rendőri zaklatás volt az osztályrészük. Vezető állást nem tölthettek be, a hatalom keze mindenhová utánuk nyúlt.
A forradalom „veszélyesnek” nyilvánított résztvevőit a kommunista párt vezetői egészen a rendszerváltozásig figyeltették az állambiztonsági szervekkel, előbb a BM II. Főosztály, majd a III. Főcsoportfőnökség megyei osztályaival. Leveleiket felbontották, ügynökeik útján gondolataikat, véleményüket kutatták, s ha jónak látták, akár állásukból is elbocsáttatták őket. Egy 1961-es titkos jelentés szerint Nógrádban 1060 személyt tartottak megfigyelés alatt! Az 1956-os forradalom példája, eszmeisége meghatározó eleme volt az 1980–90-es évek fordulóján lejátszódó változásoknak. A rendszerváltó erők szolgáltattak igazságot ’56 mártírjainak, hőseinek, magukat a forradalom örököseinek vallva. A demokrácia rehabilitálta őket, a társadalom erkölcsi elismerésben részesítette a még életben lévőket. Áldozatuk, mártíromságuk példaként szolgál a felnövekvő nemzedékek számára.