A történelem tudományának főszereplői mindmáig elsődlegesen a „nagy emberek”. A historikusok évezredek óta előszeretettel az ő személyük, cselekedeteik dicséretével, vagy kárhoztatásával mutatják be a nagyobb közösségek, országok, népek sorsának alakulását. A magas rangokat és hivatali tisztségeket betöltő vezetők mögött azonban a „kis emberek” és a „helyi hősök” tömege is élte a maga életét, miközben tanúja, kisebb mértékben részese is volt jelentős vagy sorsfordító eseményeknek.
A XX. század magyar históriájának kiemelkedően nagy történése volt az I. világháború, az emberiség addigi legnagyobb és legtöbb áldozatot követelő fegyveres összecsapása. Ez évben emlékezünk e világégés kirobbanásának centenáriumára, amely a magyarság számára tragikus következményű vereséget, ősi állama erőszakos feldarabolását, milliók elszakítását vonta maga után. A világháború kisebb-nagyobb eseményeinek átélése még fél évszázadon át élt a részt vevő katonák és családjaik „legendáriumában”. Élő szóval vagy emlékeik papírra vetésével adtak át a fiúk, unokák nemzedékének, hogyan élték át az eseményeket a frontokon vagy otthon, férjeik, fiaik, testvéreik életéért aggódva.
Egy ilyen, saját családi legendárium megörökítésével az alábbiakban magunk is szeretnénk hozzájárulni egy világtörténelmi esemény bemutatásához egy epizodista résztvevő jó fél évszázada nekünk, az unokának elmesélt, személyes emlékei alapján. Levéltáros és történész lévén azonban magunk is megpróbáltunk felkutatni korabeli dokumentumokat is, mert színesíteni, ellenőrizni akarjuk az elbeszélés valóságtartalmát.
Hadd mutassuk be a kis legenda főszereplőjét! Nagyapám, Pálmány István 1883-ban született egy Szécsény melletti, palóc népviseletét, népszokásait mindmáig ápoló faluban, Varsányban. Apja, Imre kádár világra jövetele előtt két hónappal, kolerában meghalt, édesanyját 6 évesen vesztette el, így árván végezte el a hat elemi osztályt. 1903-ban megkapta a behívóját, s a losonci laktanyába bevonulván életében először ült vonaton.
A monarchia közös 6. huszár ezredében szolgálta le a három évet több városban, rangban a szakaszvezetőségig jutott. Leszerelése előtt egy felettes tisztje megkérdezte: „Pálmány, maga mit csinál, ha hazamegy?” A válasz: „Nem tudom, nincs családom.” A tiszt ekkor sorsfordító kijelentést tett: „Maga jól látta el a feladatát, nem akar itt szolgálni? Ehhez altiszti iskolát kell végezni! Én ajánlani fogom.” A 23 éves fiatalember ezután elvégezte a tanfolyamot és immár hivatásos katonaként hazatért, hogy megnősüljön. A 180 cm magas, délceg ifjú nem a falujában, hanem a szomszéd városban, Szécsényben talált párt magának, Kasza Ilonát. Ő a legszebb lányok közé tartozott, de mivel első szerelme, a híres Scitovszky családból való Félix drámai körülmények között öngyilkos lett és ezért a kisvárosi pletyka őt tette felelőssé, el akarta hagyni Szécsényt. Az esküvőre 1906. november 4-én került sor, majd az ifjú pár meg sem állt Grazig, ahol a férj huszárezrede állomásozott. Itt született meg az első két fiuk, majd harmadiknak, 1910-ben apám, már otthon, Szécsényben.
Ezen évekből egy régi képet őrzünk, melynek eredetije 1909 körül, Grazban készült, s melyet itt meg is szemlélhetnek. Katonatársak csoportja látható, két nővel és egy kislánnyal.
A bal oldalon ülő nő Kasza Ilona, a középen ülő férfi Pálmány István. Az álló egyenruhások közül kettő ismeretlen, ám a másik házaspárt egy érdekes véletlen folytán sikerült beazonosítanunk. Évekkel ezelőtt megmutatva a fényképet Paál Sándor kollégámnak és barátomnak, ő meglepetéssel felkiáltott! Ők a nagyanyám és a szülei! Pár nappal később ezt egy saját régi családi fényképpel is igazolta, amely Tiszacsegén készült, néhány évvel később, de az arcok azonossága egyértelmű. A jobbszélen álló kitüntetéses tiszt ezek szerint Csányi János huszárszázados, a híres zalai család sarja. (Ebből származott Csány László 1849-es, mártírhalált halt miniszter is, kinek szobra Zalaegerszeg főterén áll.) Az ülő hölgy a felesége, a grazi Anna Reis, a gyermek pedig lányuk, Emília (1900-1948 – férje később dr. Paál Sándor állatorvos – kollégánk nagyapja lett.)
A békés grazi évek azonban véget értek, mert az ezredet 1913-ban átvezényelték a puskaporos, ellenséges hangulatú Szarajevóba. Bosznia-Hercegovina, mint 1878 után közjogilag a Török Birodalomhoz tartozó, de a monarchia által okkupált ország az 1908-as annexió után osztrák-magyar „koimpérium” lett, és a hatalmat a monarchia közös minisztertanácsa, közös pénzügyminisztériuma és hadserege gyakorolta. Az ország élén Oskar Potiorek állt, aki 1908-ban táborszernagy és boszniai hadsereg felügyelő lett, majd 1911-14 között Bosznia-Hercegovina katonai kormányzói tisztét töltötte be. Parancsnoksága alá több ezred került, melyek feladata a Boszniára régóta igényt formáló Szerbia féken tartása volt.
Az 1734-ben alakult, majd Württembergi II. Vilmos királyról elnevezett közös 6. huszárezred állomáshelye sokáig az a Graz városa volt, ahol herceg Württemberg Sándor és neje a szép és művelt gróf Rhédey Klaudia (Erdőszentgyörgy, 1812-Pettau, 1841) házasságkötésük után évekig éltek (Sokan tudják, hogy a magyar feleség II. Erzsébet mai brit királynő ükanyja.)
Pálmány altiszt szolgálatáról ezrede bécsi Kriegsarchiv-ban őrzött iratai között több dokumentum is fennmaradt. Egy 1912 novemberében kelt osztályparancsnoki jelentést Hertelendy Alajos őrnagy, osztályparancsnok írta s Kereskényi Károly ezredes, a boszniai hadtest lovassági főszemlélője láttamozta. Ennek alapján Pálmány Istvánt címzetes őrmesterből valóságos őrmesterré léptették elő. Szolgálati helye Graz, posztja pedig a tiszti istállókban lovászmester. Jellemzése szerint: 29 éves balassagyarmati (?) születésű. Apja földműves, vagyontalan. 8 éve szolgált, függelemsértés nélkül. Adósságai nincsenek. Bírta a katonai érdemérmet. Magyarul tud. Megjegyzik, hogy a bal fülére nagyot hall, amit egy buziásfürdői hadgyakorlat alkalmával történt baleset okozott. Ezért emelt zsoldot kap, amiből hazulra is küld. Ügyes lovas és közepes vívó volt. Jó külseje miatt reprezentációra alkalmasnak írták, de hiányolták a nyelvtudását. Habsburg-Toscanai Ferdinánd Szalvátor főherceg látogatása alkalmával kirendelt lovász felügyelő volt. Ezért külön juttatásként 100 korona készpénzt és emlékérmet kapott.
1915. december 7-én újabb személyi kartonja és jellemzése készült, amely magyarul így hangzik: „Vitéz, hosszan szolgáló altiszt, a háború kezdete óta a harctéren. Először a 6. hadseregnél szolgált, majd a balkáni haderőnél az összes tiszti ló felügyeletével lett megbízva, egy olyan poszttal, amelyet ő azzal a lelkiismeretességgel, kötelességtudással, mint mindaddig a délnyugati front parancsnokságánál teljesített. A nagyszámú és igen értékes lóanyagot, amely az ő gondozására van bízva és feltételez egy szokatlanul nagy kötelességtudatot, felelősségérzetet és munkaakaratot. Pálmány ezen magas követelményeknek folyvást a legjobban megfelel. Az ő érdeme, hogy a rábízott állatok mindig a legjobb formában és folyvást szolgálatra készen maradnak, ami főként az 1914. évi szerb hadjáratban, ellenséges országban, számos őrjáratban és küldönci lovaglás során jótékonyan észlelhető volt.
E vitéz altiszt szolgálati teljesítménye, amely folyvást a hűség és a kötelesség legmagasabb tudatával működik, mindenképpen teljesíti egy legmagasabb kitüntetésre érdemesség összes előfeltételét.” Az előterjesztés alapján Pálmány István ezüstkeresztet kapott szalagokkal.
Ám térjünk most vissza Szarajevóba az 1914-es esztendő közepén! Itt már leginkább nagyapánk sokszor elmesélt emlékeire hagyatkozunk. Józsefvárosi hálószobája falán évtizedekig egy bekeretezett fénykép függött, amelyen három alak volt látható. Jobbról egy egyenruhás férfi, balról ő, középen pedig egy ló feje, melynek kantárszárát fogta. Büszkén mondta, hogy a férfi Ferenc Ferdinánd, aki mellé ő volt kirendelve a szarajevói hadgyakorlaton, a merénylet előtt. Ezt a fényképet, mint féltett kincsét, nagyapa nem sokkal a halála előtt, 1965-ben vagy 1966-ban felvitte a budai Várba és a Hadtörténelmi Múzeumban átadta valakinek, elmondva, kiket ábrázol a régi fotó. Abban a tudatban volt, hogy a kép jó helyre került. Két évtizede utána érdeklődtem a múzeumnál, megvan-e a fotó a gyűjteményükben, de nemleges választ kaptam. Országos Levéltárban dolgozó kollégám, Ress Imre, kinek ezt akkor elmeséltem, elmondta, sokszor megtörtént az 1970-es években is, hogy betértek hozzájuk idős emberek, akik a két világháborúból maradt emléktárgyaikat, irataikat át szerették volna adni a hadimúzeumnak, de ott elutasítást kaptak és azt mondták nekik, hogy vigyék a szomszéd levéltárba. Az 1960-as évek ideológiája szerint a trónörökös személye érdektelen és értéktelen volt. Igen valószínű, hogy a portások a képet egyszerűen kidobták.
A fentebb idézett 1912-es előléptetési javaslat is említi, hogy Pálmány István már Habsburg-Toscanai Ferdinánd Szalvátor főherceg látogatása alkalmával is kirendelt lovász felügyelő volt. Volt tehát gyakorlata a vidéki fiúnak akár főhercegek melletti szolgálatban is, ezért eshetett rá ismét a kormányzó választása a boszniai hadgyakorlaton is.
Pálmány nem volt szemtanúja Gavrilo Princip merényletének, mivel azt a feladatot kapta, hogy Oskar Potiorek kormányzó palotája, a Konak kapujánál várja a szarajevói polgármesternél látogatást tett trónörökös és kísérete kocsisorát. Maga és családja ugyanis ekkor a palotában lakott, amit az tesz érthetővé, hogy a kormányzó és főtisztjei lovai gondozásáért felelősként éjjel-nappal közel kellett lennie az értékes állatokhoz, de az azokat rendszeresen használó katonákhoz is. Amikor megérkeztek az autók, Pálmány döbbenten látta a trónörökös és neje Chotek Zsófia vérző testét. Egyike volt azoknak, akik Ferenc Ferdinándot kiemelték a kocsiból és felvitték a terembe, ahol már meg volt terítve ebédre. Elbeszélése szerint lerántotta az asztalról a terítéket, hogy legyen hová tenni a testet.
Az itteni eseményeknek már tanúja volt felesége is, aki nekem, 10-12 éves unokájának többször elmesélte, hogy a búcsúebéd elkészítését (bizonyára megbízhatósága miatt) rá bízták, s ő töltött csirkét sütött. Ennek elfogyasztását azonban az események vihara elsodorta. Nagyanyám azt is mesélte, hogy Zsófia főhercegné állapota orvosi vizsgálatához meg kellett oldani a ruháját és a fűzőjét, ám egy férfiember nem nyúlhatott hozzá. Ezért e feladatra a kevés jelen lévő nő közül őt szemelték ki, de előtte megkérdezték, hogy nemes asszony-e. Nemes és nemzetes tamásfalvi Kasza Ilona erre igennel válaszolt. Később sem értette, miért kellett ezt megkérdezni tőle, de nyilván az udvari etikett követelte meg.
Pálmány később arról kérdezte egyik tiszt felettesét, mi lesz ebből, mire azt a számára meglepő választ kapta: „Ne sajnálja, ez a trónörökös nem szeretett minket, magyarokat.”
Eddig a szarajevói történet, de van egy másik is a tarsolyunkban. Pálmány István végigharcolta az I. világháborút, főleg az olasz fronton, tucatnyi kitüntetést kapott, rangban pedig előre lépett a főtörzsőrmesterségig – ami egy hat elemis katona számára a csúcs volt.
1916 után a család a gyöngyösi huszárlaktanyában élt, ő is ott szolgált 1919-ig. A „tanácsköztársaság” idején az alakulatot megkeresték a vörös hatalomtól és megkérdezték, ki akar harcolni a csehek ellen (az északi hadjáratról van szó). Az összes gyöngyösi huszár jelentkezett. Nagyapám fő motívuma az volt, hogy szülőföldje a magyar- csehszlovák határra esett, ami családját úgy érintette, hogy apósa háza Szécsényben volt, birtokai pedig az Ipoly másik partján, Szécsénykovácsiban feküdtek és így naponta át kellett kelniük az országhatárrá vált pösténypusztai kis ipolyi hídon.
A „vörös” huszárok Bélapátfalva környékén harcba keveredtek a fegyverszüneti vonalon innen eső, Magyarországnak maradt környéket önkényesen elfoglaló cseh légionáriusokkal és sokakat elfogtak közülük. A cseh foglyok menetét kísérő huszárok szemben találkoztak egy terepjáró autóval, melyből kiugrott egy alak (nagyapám emléke: Béluskám, én még olyan kopasz embert sosem láttam!) és ordítozni kezdett. Hova viszik ezeket? Pálmány főtörzsőrmester, mint a huszárcsapat parancsnoka: „Jelentem, cseh hadifoglyok és hátra megyünk velük.” Micsoda? – ordított a kopasz – Agyonlőni őket! Ha nem teljesíti magát lövetem agyon! Mit válaszolhatott? Igenis! Megkérdeztem nagyapámtól, teljesítette-e a parancsot, mire ő csendesen csak rázta a fejét. Már nem élt, amikor magam, immár történész hallgatóként rájöttem: alighanem ki lehetett a kopasz kommunista. Természetesen Rákosi Mátyás népbiztos, akiről életrajzai mind írják, hogy többször járt az északi és a román fronton.
Pálmány főtörzsőrmestert és több gyöngyösi katonatársát 1920-ban Horthyék hadbíróság elé állították. Az volt a vád ellenük, hogy aláírtak egy nyilatkozatot, amelyben a”reakciós tisztek” eltávolítását követelték. Azzal tudott védekezni, hogy a gyűlés résztvevői részegek voltak, de ezt nem vették figyelembe és 8 év börtönre ítélték. Mintegy 3 év múlva szabadult Szegedről, majd 1926 körül többedmagával teljes amnesztiát kapott, amit maga Horthy kormányzó adott át neki és nyugdíját is folyósítani kezdték. Ezzel ért véget hosszú szolgálata.
írta: Pálmány Béla
A cikk nyomtatásban is megjelent a Trianoni Szemle, 2014.07.01., 2. számában.
Felhasznált irodalom:
1. Szabó Szilárd: Bosznia-Hercegovina közjogi viszonya Ausztriához és Magyarországhoz 1878 és 1918 között. PhD Értekezés tézisei) Miskolc, 2010.
http://193.6.1.94:9080/JaDoX_Portlets/documents/document_5543_section_1547.pdf
2. Köszönet Kis Gábor és Domokos György segítségéért Österreichisches Staatsarchiv, Kriegsarchiv, Personalunterlagen zu Offizieren, Unteroffizieren, Mannschaften und Beamten der bewaffneten Macht von etwa 1740 bis 1918 (Musterlisten, Grundbuchblätter, Conduite- und Qualifikationslisten sowie Dienstbeschreibungen usw. )
3. Dr. Kereskényi Dávid bécsi kutatása