Lisznyai Damó Kálmán

Költő, Lisznyai Márk Nógrád vármegye pertárnokának és Damó Teréziának a fia. A család az erdélyi Lisznyóról (Háromszékről) származott. Lisznyai Kálmán édesanyját korán elvesztette. Édesapja gondoskodott neveltetéséről: kezdetben Losoncon a református líceumban tanult, ahol Homoki Pál tanár úr felfigyelt a gyermek tehetségére, és támogatta költői fejlődését. Iskoláit Pozsonyban és Eperjesen folytatta, 1845-ben ügyvédi oklevelet szerzett, amelyet 1846-ban Nógrád vármegye nemesi közgyűlésének bemutatott. Eperjesen tagja volt az önképző körnek, több irodalmárral, így Kerényi Frigyessel és Sárosy Gyulával itt ismerkedett meg. 1843-ban, mint Kubinyi Ferenc és Huszár Károly Nógrád megyei követek jurátusa részt vett a pozsonyi országgyűlésen. Június elején itt találkozott Petőfivel, akit a jelenlévő íróknak, költőknek, hírlapi szerkesztőknek bemutatott. Barátságuk ekkor vette kezdetét, Lisznyai végig ott szerepelt az országgyűlési ifjak között – Degré Alajos visszaemlékezése szerint is. Petőfi – pályájának kezdetén – példaképként tekintett Lisznyaira, verseire, illetve a költő népszerűségére. Lisznyai verset is írt barátjához 1845-ben, és az volt az egyik leghőbb vágya, hogy Petőfi is versben örökítse meg őt. De erre Petőfi rendre azt válaszolta: „Majd ha meghalsz, Kálmán, akkor megénekellek.” 1846-ban Lisznyai Kálmán és testvére, Márk varsányi birtokaik egybeírását kérték, illetve birtokaik egy részét elzálogosították. Az 1847-es megyei közgyűlési iratokban több, a Lisznyai családon belüli pert találunk. Egy bejegyzésből kiderül, hogy adósságok miatt Kálmán vagyonát zár alá vették. Ezzel együtt, több vármegyei tisztségre megválasztották, így a Polgári és Fenyítő Törvényszék táblabírája volt. Időközben Pestre költözött, a márciusi ifjak valamennyi tevékenységében részt vállalt, tagja lett a Tízek Társaságának is. Ahogy Szinnyei írja: „gyakran szónokolt közgyűléseken is, mindig azon melegséggel, honszerelemmel, költői nyelven, mely hatását sehol sem téveszthette el…. Általában eleven, szeretetre méltó egyéniségénél fogva oly népszerűségre emelkedett, mint rajta kívül alig valaki.” 1846-ban jelent meg első verseskötete Tavaszi Dalok címmel. 1848. március 15-én Petőfivel együtt részt vett Táncsics kiszabadításában, a politikus tiszteletére verset rögtönzött Budán. 1848 májusában Kolozsvárra ment a küldöttség tagjaként, ahol az országgyűlésen kimondták Magyarország és Erdély unióját. Lisznyai híres, palóc akcentussal elmondott beszédében ez szerepelt: „mi vagyunk a puszták sasai, ti vagytok a bércek sasai”. .» Az 1848. július 16-án Pesten alakult egyenlőségi klubnak választmányi tagja volt. Később egy időre a költői pályát katonáskodással váltotta fel, közhuszár lett egy székely ezredben. A kápolnai csata után, 1849 februárjában, mint futárt Debrecenbe küldték; onnét kapitányi ranggal Kossuth Görgey mellé nevezte ki történetírónak (tábori történeti jegyzőnek) 1849. március 16-án. Később őrnagyi rangot kapott, és végig Görgey mellett maradt, bár a tábori történetírói hivatalt közben megszüntette az Országos Honvédelmi Bizottmány. 1849. január 24-én Erdélyben, Medgyesen egy fogadóban találkozott utoljára Petőfivel. 1849. augusztusban, Világos után, a császári hadsereg gr. Nugent nevét viselő gyalogezredébe sorozták be büntetésül közlegényként, és közel két évig szolgált Olaszországban, Tirolban és Schleswigben. 1851. március 9-én hazaérkezett Innsbruckból Pestre, és ettől kezdve a költészetnek élt. 1851-ben kiadta Palóc Dalok című kötetét. Ekkor már beszélt latinul, németül, franciául és olaszul is. Beutazta Vahot Imrével Magyarországot, és nyilvános felolvasásokat, szavalatokat tartottak. Meghonosította a „dalidó” (zenés, táncos lakoma, bál és irodalmi est) műfaját. Több verseskötete jelent meg ebben az időben, amelyek igen népszerűvé tették (Újabb palóc dalok 1857-ben, a Dalzongora 1858-ben és a Madarak pajtása 1859-ben.) Kritikusai szerint verseiben „szilaj palóckodásával sokszor elveti a sulykot”. Többször volt beteg, 1857-ben betegágyánál Liszt Ferenc is meglátogatta. Neje, Halász Ida (akit 1854-ben vett feleségül), hű és önfeláldozó társa volt. Lisznyai azonban mint családos ember is elég könnyelműen élt, így amikor 1863. február 12-én a császárfürdőben Budán meghalt, nejét és két kis fiát (Elemért és Tihamért) nagy nélkülözésben hagyta hátra. Madách Imrét kérte meg, hogy gyermekeit gyámolítsa. A budapesti Kerepesi úti temetőben díszes síremléke van.
Lisznyai Damó Kálmán (Herencsény, 1823. október 13.- Budapest, 1863. február 12.)