Belitzky János

Történész, levéltáros, muzeológus, Losoncon született, édesapja Belitzky Gusztáv állami tanítóképezdei tanár, szakfelügyelő, édesanyja Mészáros Vilma polgári iskolai tanárnő, de miután férjhez ment, már nem tanított. Két mostohanővére volt, akik kényeztették őt. A család az úri középosztályhoz tartozott, a kisfiú szerette nézegetni a térképeket, családjával sokat utazott, hamar érdeklődni kezdett a földrajz és a történelem iránt. Trianon miatt Magyarországra települtek át. Diákként 1919-20-ban a balassagyarmati állami reálgimnáziumban tanult, majd Kőszegen, Karcagon, és végül Pesterzsébeten a Kossuth Lajos reálgimnáziumban, itt is érettségizett. A Pázmány Péter Tudományegyetemen szerzett művelődéstörténetből bölcsészdoktori diplomát 1932-ben, 1933-ban történelem-földrajz szakos tanári oklevelet, majd levéltárosi vizsgát tett. Velencében folytatott történeti kutatásokat 1932-33-ban állami ösztöndíjasként, utána a Magyar Országos Levéltár ösztöndíjas munkatársa lett. Pályája Budapest Székesfőváros Levéltárának gyakornokaként, majd segéd-levéltárosaként folytatódott. A ’30-as években több fontos publikációja jelent meg: A magyar gabonakivitel története 1860-ig (1933) és Sopron vármegye története (1938). 1937-39-ben szerkesztette, kiadta a Történetírás c. tudományos folyóiratot. Tudományos pályafutását gazdaságtörténészként és középkorászként kezdte, később érdeklődése a helytörténet felé fordult. Ő gyűjtötte össze Buda és Pest addigi legteljesebb térképgyűjteményét. 1942-ben baloldali politikai magatartása miatt elbocsátották. 1944-ben letartóztatták az olasz antifasisztákkal fenntartott kapcsolataiért, 1945-ben rehabilitálták. Belépett az MKP-ba, de az MDP már nem vette át. Ugyan visszavették a Székesfővárosi Levéltárba, ám 1949-ben újra elbocsájtották. 1951-ig alkalmi munkákból élt. 1951-ben Apajpusztán lett tanító, ezt követően Kiskunlacházán iskolaigazgató. Onnan érkezett Salgótarjánba 1963-ban, hogy az 1959-ben alapított Munkásmozgalmi Múzeum igazgatója legyen. Kezdeményezője és szerzője is volt a Nógrád megye története monográfiának. 1969-ben nyugdíjazták, de aktív tagja maradt a város kulturális életének. 1983-ban Madách-díjjal ismerték el tudományos munkásságát. 1989-ben Salgótarjánban hunyt el, itt is temették el. Bár a polihisztor titulust visszautasította, életműve széleskörű érdeklődését, műveltségét bizonyítja. Az 52 levéltári doboznyi, közel 7 iratfolyómétert kitevő anyagban a személyes iratokon kívül találunk helytörténeti tanulmányokat az őskortól a 20. századig, település-földrajzi, nyelvészeti, őstörténeti, vallástörténeti tanulmányokat, híres nógrádi személyiségekről szóló írásokat. Foglalkozott továbbá Budapest, Heves és Szolnok megye helytörténeti és település-földrajzi vonatkozásaival, erkölcstörténettel, de találunk tankönyv-kéziratokat is. Írt továbbá verseket, novellákat, esszéket és regényeket. Az 1930-as években levelezést folytatott dr. Dornyay Bélával, egy helyen ezt írja: „Jómagam is Losoncon születtem, és ezért érthető az érdeklődés, amivel Nógrád vármegye története iránt viseltetem. Jelenleg (…) a nyugati végek életével foglalkozom. Nem adtam föl azonban a reményt, hogy egykor, ha isten éltet, szülőmegyém históriájával is bővebben fogok foglalkozni.” Pár évtized múlva teljesült a kívánsága – mindannyiunk szerencséjére. A Nógrád Megyei Múzeumok Igazgatósága 1989-ben emlék-kötetben tisztelgett a nagyszerű tudós előtt, a város 2000-ben állított emléktáblát tiszteletére.
Belitzky János (Losonc, 1909. okt.25. – Salgótarján, 1989. márc. 4.)