Salgótarján 100 éve város. A kerek évforduló lehetőséget ad ünneplésre, visszatekintésre, nosztalgiázásra, elgondolkodásra – kinek-kinek habitusa, érdeklődése szerint. Természetesen ilyen alkalommal – a „Hogyan tovább?” mellett – felszakadnak régi kérdések. Nézzünk néhányat közülük röviden.
Salgótarján esetében búvópatakként fel-feltűnik a „Cifra nyomorúságban” megfogalmazott Szabó Zoltán-i „nem született, hanem készült” város, illetve a település szerves fejlődésének kettőssége. Egyik mellett is, másik mellett is van érv, és mindkettő ellen van érv. Többszöri nekifutás után az első világháború érlelte meg a döntést a városi cím elnyeréséhez. Ismert a Förster-i sóhaj a salgótarjáni sárról, mikor megérkezik a településre. De a korábbi felbuzdulásoknál is szembe kellett nézni ezekkel a problémákkal: „Város és közegészségügye felveheti a versenyt Ázsiával. Város és főutcáján végig csörgedezik a mosogatókonyhák szappanos nedűje. Város és sehol társas kör, hol a polgárság összefogna” – korholta a XX. század elején a sajtó a városi cím elnyerésének igényével fellépőket. Az, hogy van néhány emeletes ház, és sok lakos, még nem érv. Már a cím elnyerése után, a 20-as évek nagy építkezései teremtették meg valóban a városi külsőt, és a polgárosodás esélyeit. S ha tovább megyünk, a 60-as évek újabb építkezései megint másik városi „arcot” alakítottak ki, melynek megítélése ellentmondásos.
Míg az előző esetben tényeket lehet ütköztetni, folyamatokat modellezni, adatokat mérlegelni, egy másik – sokszor előkerülő – jellegzetességben nincs mód távolságtartásra. Az idők során legalább harminc jelzővel ruházták fel a települést. Hallhatjuk a „kenyeretlen Tarján”-tól a „kis Moszkvá”-ig, a „bányászfalu”-tól a „szocialista város”-ig a minősítéseket. Ezek többsége átmeneti, rövid időszakra vonatkozik. Általában valamely jelenséget felnagyított egy-egy „véleményformáló”, aki vagy ismerte a települést, vagy nem. A rácsodálkozásból lett „jelzőt” azután elkezdték használni, majd feledésbe merült, esetleg egy másikat kaptak fel helyette. Így mélyebb tartalma egyiknek sincs.
De a „tarjáni ember”, a lokálpatrióta mégis felháborodik, ha sértőnek érzi. Azonban ki a „tarjáni ember”? Aki annak vallja magát. Legtöbben másod-, harmad- negyed generációsok, akik itt születtek, de felmenőik bevándorlók voltak. Közismert adat, hogy a XIX. század utolsó évtizedeiben pár százról 13 ezerre nőtt a népesség száma. S közben egy részük hányszor cserélődött? A bánya kezdte a munkaerő vonzását, azonban a termelés hullámzása elsősorban az egyedülálló munkaerő alkalmazását segítette elő. Ha úgy alakult – kimerült a bánya, leszámoltatták, vagy hírt kapott jobb kereseti lehetőségről – fogta a „motyóját”, a szerszámját és továbbállhatott minden kötöttség nélkül. Ilyenek voltak a hírhedt krajnaiak, a „gránerek”, vagy a liptákok, a liptói bányászok. Elsősorban az iparvállalatok telepítették le szakmunkásaikat. Ezért alakultak ki acélgyári, üveggyári, majd idővel tűzhelygyári „dinasztiák”. A századforduló után már a bányászok között is megjelentek az egymást követő generációk, főként a környék falvaiban. Azután a II. világháború alatt és után megfogyatkozó lakosság a 60-as évektől utánpótlást kap az „Ezer szakembert Salgótarjánnak” akcióval, illetve a lakótelepek felépülésével a falvakból beköltözőkkel. A lokálpatrióták újabb csoportja közülük kerül ki.
Természetesen blogunkban az említett kérdéseket csak áttételesen érintjük. Nem is az a célunk, hogy mindent felölelő, alapos válaszokat adjunk a városi lét egykori és mai problémáira. A levéltár az évfordulóhoz az általa őrzött iratanyag, illetve az abból kigyűjtött adatok közzétételével tud hozzájárulni. A már korábban megjelent kiadványainkat kiegészítettük az újonnan rendezett anyaggal, s így együtt tárjuk az érdeklődők elé. Egyik menüpontunkat sem tekinthetjük lezártnak, mivel újabb és újabb anyagok feltöltését tervezzük. Reményeink szerint mindenki megtalálja a kedvére való témát, és „lokálpatrióta” lelkesedéssel keresgél majd blogunkban.
Akkor tehát kezdjük, egy több mint száz éve íródott mondat szellemében:
„Ha kötelességemmé tennék, hogy Salgótarjánról írjak és tollamra vegyem itteni tapasztalataimat, szólnék a következőkben…”