Salgótarján nagyközség képviselő-testületének jegyzőkönyvei 1873-tól maradtak fenn. Sajnos nem minden évből. Hiányoznak az 1884., 1886., és 1887. évi kötetek. Ez azért is jelent problémát, mert a XIX. századra vonatkozó iratok megsemmisültek. Néhány képviselő-testületi határozat kivonatban, árverési hirdetmények, szabályrendeletek, egy-két építkezéssel kapcsolatos jegyzőkönyv maradt. Pedig jelentős mennyiség lehetett. 1874-ben 4257 ügyiratról, 1893-ban pedig már 20741 db ügyintézésről szólt a jelentés. Egy évvel később a jegyzői hivatalt is átszervezték, és a főjegyző mellett aljegyző, két segédjegyző, két írnok és egy végrehajtó dolgozott. Az ügyintézés mennyiségét tovább növelte, hogy 1895 októberétől a polgári anyakönyvezés is községi feladat lett. Hivatalosan a főjegyző lett az anyakönyvvezető, az aljegyző pedig helyettese.
A lakosság robbanásszerű gyarapodását nehézkesen követte a község közigazgatása. Az 1871. évi XVIII. törvénycikk alapján a település nagyközségi besorolást kapott, nem voltak meg a rendezett tanács alakításának feltételei. De a törvény által előírt minimális teendőket saját erőből képes volt teljesíteni, nem kellett összefogni más községgel. Így belügyeiben szabályrendeleteket alkotott, melyeket választott elöljárósága hajtott végre; községi adót vetett ki és szedett be, a község utcáin a közlekedést biztosította, iskolát tarthatott volna fenn, valamint a tűzesetek elleni védelemről, a közbiztonságról és a szegényügyről gondoskodott. A községi ügyekben a döntéseket a képviselő-testület hozta, melynek 20 virilis (legtöbb állami egyenes adót fizető) és 20 választott tagja volt. Az előbbiek névjegyzékét minden évben a szolgabíró felülvizsgálta, és közölte a módosításokat, mivel a vagyoni mellett a kereseti adó bizonyos esetekben kétszeresen számított (tanítók, lapszerkesztők, lelkészek, ipar és kereskedelmi kamarák tagjai, a magyar államban érvényes oklevéllel rendelkező tudorok, orvosok, ügyvédek, mérnökök, gyógyszerészek, sebészek, gazdatisztek). A választókerületekből 200-600 közötti polgár 100 lakosonként egy képviselőt delegált. Választópolgár az a 20 évnél idősebb férfi lakos lehetett, aki saját vagyonából, keresetéből legalább két éve adót fizetett a községnek, és „erkölcsileg kifogástalan” volt. A választott képviselőket 3 évenként 6 évre választották, így 3 évenként cserélődött a választott képviselők fele. Ha időközben valaki elvesztette képviselői képességét (meghalt, elköltözött, lemondott), vagy az elöljáróság tagjává választották, a legtöbb szavazatot kapott póttagot „hívták be” a helyére. A képviselő-testület közgyűléseket tartott évente többször. Kettő kötelező volt, melyeket „rendes”-nek neveztek: egyet tavasszal, amikor az előző év zárszámadását és az évente kötelező vagyonleltárt elfogadták, illetve ősszel, amikor a következő év költségvetését vitatták meg. Ezen kívül több rendkívülit tartottak, melyeken a községi vagyont érintő változásokról, a községet terhelő kiadásokról, hitelfelvételekről név szerinti szavazással döntöttek, illetve a törvényhatóságtól, más településtől, testületektől érkezett megkereséseket, felhívásokat, vagy a község belső ügyeit vitatták meg. Az elöljáróság választásakor kijelölő, majd alakuló közgyűlésre került sor. Alkalmanként gyász-, vagy díszközgyűléseket is tartottak.
A mindennapi életet az elöljáróság irányította, melynek tagja a községi bíró, a helyettes bíró (említik törvény-, vagy másodbíró, albíró titulussal is), a rendőrbíró (rendőr tanácsnok), a pénztárnok, a közgyám, a községi orvos, a tanácsnokok és a jegyző. Közülük rendes fizetést a községi orvos és a jegyző kapott, a többiek járandóságát – a község vagyoni helyzete alapján – szabályrendeletben határozták meg. Később a községi állatorvos is fizetett alkalmazott lett az aljegyzővel, segédjegyzőkkel és a jegyzői hivatal egyéb alkalmazottaival együtt. A községi mérnök és a községi ügyész viszont megmaradt „tiszteletbeli”, azaz nem rendszeres jövedelmet, hanem év végén tiszteletdíjat kapó elöljárósági tagnak. Fizetett alkalmazottak voltak még az ún. „szolgaszemélyzet” tagjai, akik az elöljáróság irányítása alá tartoztak: hajdúk, éjjeli őrök, községi rendőrök, később két tűzoltó. Az elöljáróság a képviselő-testületi közgyűlésekre kerülő ügyek megvitatásától függetlenül, szükség szerint összeült. Több mint 25 évig az elöljáróság élén ugyanaz a két ember tevékenykedett: bíró Kovács József volt, jegyző pedig Pap János. Kovács József egyben hosszú ideig az úrbéres közösség elnöki tisztét is betöltötte. Mindkét funkció azt jelentette, hogy élvezi a legaktívabb és legnagyobb földbirtokkal rendelkező Szilárdy Ödön támogatását. Utódai közül sem Barella Henrik, sem Hricsovszky András nem volt földművelő gazda, azonban mentalitásban követték elődjüket. A többi képviselő, elöljárósági tag szintén nem ment szembe a Jankovich-örökösök (Jankovich-, Szilárdy-, Luby-család) érdekeivel. Az 1870-es évek végére, de egyre érezhetőbben a 80-as évek közepére, ezt az érdekegységet bontotta meg a nagyvállalatok képviselőinek megjelenése a képviselő-testületben. Első időben csak egyénenként, virilis (legtöbb adót fizető) képviselőként, majd sokkal nagyobb súllyal, a vállalatok képviselőiként. Tovább szabdalta a korábbi viszonyokat a szintén virilisként a testületbe kerülő kereskedők, majd néhány iparos együttes érdeke. A lakosságszám növekedésével a választási kerületekben többségbe kerültek a nem az úrbéres közösséghez tartozó választók, s ennek eredményeként a megválasztott képviselők már nem a régi községi vezetés feltétlen támogatói voltak. Az 1900-as évek elején következményként Tóth Gyula kereskedő – ahogy akkor „minősítették” – „a polgárság érdekeinek képviselője” nyerte el rövid időre a bírói tisztet. Majd egy újabb válsághelyzetben, 1918 elején megint őt választották meg. A „község, mint erkölcsi testület” a földbirtokosi és nagyvállalati törekvések változó intenzitású, de egyre nyíltabb színtere lesz az első világháború végéig.
Mindkét előbb említett testületnek szembe kellett nézni azzal, hogy két-három évtized alatt a lakosságszám növekedése mellett jelentősen megváltozott a település természeti környezete is. A szántóföldek helyén bányatelepek, meddő- és salakhányók jelentek meg, a tölgyfaerdőket gyors ütemben akácosok váltották. Felhőszakadások alkalmával a kisebb vízmegkötésű növényzettel benőtt környező hegyekből, dombokból lezúduló víz a Tarján-patak vasúttal szűkített völgyében egyre gyakrabban okozott áradásokat. Az 1890-es évek közepére ez a hosszanti völgy „tagolódik”, a község terjeszkedését délről lezárja a pásztorlakkal és szérűskerttel szemben felépült üveggyár, illetve a Tarján-patak mocsaras árterében a vasöntő és gépgyár. Addig a „Rima” mellékvölgybe települt, a bányatelep pedig a „vízen túl”, a községtől elkülönülten létesült. 1892-ben a község északi részén, a Kucordon felépül az evangélikus templom, ugyanolyan „magasan”, mint a katolikus. Fogynak a szabad területek a község belterületein is, melyek többsége a földbirtokosok tulajdonában áll. A vásárterek kialakítására, az építkezésekre Szilárdy Ödöntől, majd a Luby-családtól kell, többször jelentős adósság árán, területeket vásárolni.
A képviselő-testület napirendi pontjait igyekeztünk az eredeti megfogalmazásból minél többet megtartva, de a korabeli hivatalos nyelvet egyszerűsítve közölni. Zárójelben szerepel az adott ügyben hozott döntés. Több esetben, amikor írásban hosszasan érveltek egy-egy álláspont mellett, [részletes indoklás] megjegyzést alkalmaztunk. Egy-egy bejegyzés végén megadtuk az adott napirendi pont kötetbeli oldalszámát. A jegyzőkönyvek többsége segédjegyzők által kézzel írt, ezért – a többszöri ellenőrzés ellenére – előfordulhat „félreolvasás” is. Reményeink szerint azonban ezek elenyésző mennyiségűek.>>>vissza