A Peidl Gyula-féle „szakszervezeti kormány” 1919. augusztus 2-án a „Magyarországi Szocialista Szövetséges Tanácsköztársaság” helyett ismét Magyar Népköztársaságot állította vissza Magyarország elnevezésében. Feloszlatta a Tanácsköztársaság által létrehozott forradalmi törvényszékeket és szabadon engedte a letartóztatott „ellenforradalmárokat”. Augusztus 3-án megszüntette a Vörös Őrséget, visszaállította a régi bírósági rendszert, augusztus 6-án hatálytalanította az ipari- és kereskedelmi vállalatok államosítását, hozzáfogott a csendőrség szervezéséről, a közép- és nagybirtokok magántulajdonba való visszaadásáról szóló rendelethez. Azonban a párizsi békekonferencia vezetői 1919. augusztus 2-án nem ismerték el Peidl Gyula kormányát. Közben az antant kérése ellenére a román királyi csapatok augusztus 4-én elfoglalták Budapestet és ellenőrzésük alá vonták a közigazgatást. Vidéken pedig elősegítették, hogy a megmaradt tanácsok helyett a forradalom előtti közigazgatás álljon helyre. Ugyanekkor a nemzeti hadsereg egységei is átlépték a demarkációs vonalat és megkezdték a „rendcsinálást”. Ennek hatására – az egész ország megszállásának elkerülése érdekében – a kormány fegyverszüneti tárgyalásokat folytatott a románokkal. Időközben, augusztus 6-án, egy Fehérház Bajtársi Egyesület nevű csoport, Friedrich István vezetésével, Habsburg József főherceg jóváhagyásával, az olasz antantmegbízottak tudtával és a román csapatok asszisztálása mellett megszállta a miniszterelnökség épületét, és az éppen ülésező kormányt lemondatta. Friedrich István és kormánya rövid időre átvette a kormányzást, visszaállította az 1918. október 31. előtti közigazgatást, és a háborús sajtótörvényt ismét életbe léptette. A párizsi békekonferencia résztvevői és a környező államok nem fogadták el ezt a kormányt sem, mivel a királyt képviselő Habsburg József nevezte ki, és tartottak attól, hogy így IV. Károly ismét visszatérhet. Clerk brit diplomata közvetítésével a román csapatok kiürítették az Észak-Dunántúlt, Budapestet, a Duna-Tisza közét. A hátráló alakulatok helyét, a nagyhatalmak jóváhagyásával, a Horthy Miklós vezette Nemzeti Hadsereg vette át. Szerb Antal szavait idézve: „1919 nyarán a forradalmi és proletarizált Magyarország egyik napról másikra átalakult nemzeti és keresztény Magyarországgá.” Horthy Miklós 1919. november 16-án bevonult csapataival Budapestre és november 24-én meg is alakult a nagyhatalmak által is elfogadott Huszár Károly-kormány. 1920. január 25-26-i nemzetgyűlési választások eredményeként létrejött az új törvényhozó testület, a nemzetgyűlés a Keresztény Nemzeti Egyesülés Pártja és a Kisgazdapárt döntő fölényével. 1920. február 16-án összeült a nemzetgyűlés és elfogadta az 1920. évi I. tc-et, mely rendezte az állami főhatalom gyakorlását. Ezt követően, 1920. március 1-jén Horthy Miklóst választották Magyarország kormányzójává, úgy hogy a háttérben már folyt az ún. fehérterror.
Az 1920-as nemzetgyűlési választások megtartásával és Horthy Miklós kormányzóvá választásával megkezdődött a konszolidáció, a belső viszonyok rendezése.
Nógrád megye
Nógrád megyében a Tanácsköztársaság bukása után, Balassagyarmaton a megyei direktórium 1919. augusztus 8-án átadta a hatalmat Nagy Mihály alispánnak, másnap pedig a salgótarjáni járási és községi direktórium Szecsey Ernő főszolgabírónak. A direktóriumokat mindenütt leváltották és az 1918. október 31. előtti közigazgatási állapotokat vezették be. 1919. augusztus 10-én cseh csapatok érkeztek Salgótarjánba és attól északra felvő községekbe Snejdárek ezredes vezetésével a rend helyreállítása céljából. Snejdárek – tekintettel az iparvidék fontosságára – megtiltotta a katonáknak az egyéni rekvirálást. Időközben megkezdődött a megtorlás (Friedrich-kormány 1919. augusztus 19-én kiadott a 4039/1919. M. E. számú rendelete alapján) az egész ország területén. A balassagyarmati államügyészség néhány hónap leforgása alatt 210 esetben adott ki vádiratot, és ezek közül a bíróság 182 személyt ítélt el. Salgótarjánban a tanácsköztársasági vezetők közül senkit nem végeztek ki, rövidebb börtönbüntetéssel vagy internálással torolták meg a szerepvállalásukat. A büntetés letöltése után pedig rendőri felügyelet alá helyezték őket lakhely-elhagyási tilalommal, jelentkezési kötelezettséggel. Nógrád megyéből a legtöbb internált Salgótarján környékéről került ki, Balassagyarmat mellett. A csehek 1919 novemberében el is hagyták Salgótarjánt. A román csapatok a Zagyvapálfalvától délre eső területeket „ellenőrizték”, statáriumot hirdetve és a fegyverek azonnali beszolgáltatását követelve. 1919. augusztus 20-25. között a Tanácsköztársaság ideje alatt végzett tevékenységükért a románok hat bányászt ( Hatvani Drazsgyik Miklós, Kiss József, Kucsera Ferenc, Mócsányi Lajos, Pothornik Vencel, Trajbiár Pál) elfogtak és Hatvanba szállításuk után, szeptember 2-án kivégeztek.
A balassagyarmati képviselő-testület 1919. augusztus 12-én ült össze Molnár János főbíró elnöklete alatt. A községi főjegyző bejelentette, hogy „a népköztársaság 17. számú törvénye alapján nem volt módjukban” összehívni a képviselő-testületet, erre csak a miniszterelnöknek a Budapesti Közlönyben közzétett 3886/1919. számú rendelete nyújtott módot. Ennek alapján visszaállítanak minden közületet és szervet, amelyet az 1886. évi XXI. és XXII. tc. hívott életre, „szóval a közigazgatásban simán fel lehet venni az alkotmányos élet folyamát, amelyet az 1918. évi októberi, de különösen a f. évi március 21-iki forradalom teljesen gúzsba kötött”.
A vármegye közigazgatási bizottsága 1919. októberi első ülésén elhatározta, hogy felülvizsgálja a vármegye összes tisztviselőjének a proletárdiktatúra alatti magatartását, és kérte a meg nem szállott területek összes községi alkalmazottai adatainak a bizottsághoz való beterjesztését.
Dr. Huszár Aladár a vármegyei törvényhatósági bizottság 1919. november 18-án tartott közgyűlésén bejelentette, hogy a kormány Nógrád és Hont vármegyék főispáni hatáskörrel is felruházott törvényhatósági kormánybiztosává nevezte ki, céljait vázolva kihangsúlyozta, hogy: „fő törekvésem odairányul, hogy a vármegye rendjét és a közbiztonságot fenntartsam. Határozott meg nem alkuvó szigorral fogok mindenkivel szemben eljárni, aki a rendet bármely irányból is megzavarni akarja. Nem fogom megengedni soha, és e tekintetben latba vettem a rendelkezésemre álló hatalmat és egyéniségemnek teljes sulyát, hogy itt ártatlan embereket üldözés vagy megbántás érjen. Viszont mindazok, akik bűnösek az elviharzott rémuralom előidézésében és szolgálatában, kell hogy elvegyék a független bíróságtól reájuk szabott igazságos büntetést. Igen kérem az igen tisztelt törvényhatósági bizottság tagjait, hogy méltóztassanak ezen kijelentésemet a legszélesebb körben tolmácsolni, nehogy bárkit, bármely alaptalan rémhir, vagy indokolatlan félelem az alkotó munkától visszatartson.”
A közellátás égető problémájára a következőképpen reagált: „Igen nagy sulyt helyezek reá, hogy a vármegye közélelmezése fenn ne akadjon. Sajnos, hogy a rossz termés és a románok által eszközölt nagy arányu rekvirálás miatt e téren nagyobb hiány mutatkozik, de reményünk van reá, hogy ezen hiányokat a Dunántulról eszközölt szállitásokkal enyhithessük. Különös gondomat képezi, hogy mezőgazdaságunk produktivitási képességét fentarthassam. Gondoskodás történt hogy a tavaszi vetőmag és az egyébb anyagbeli szükséglet a gazdaközönség rendelkezésére álljon. Igen fontosnak tartom, hogy állattenyésztésünk ujra fellendüljön. E tekintetben igen sokat várok a közlegelők kérdésének tervbe vett rendezésétől.”
A megszálló csapatok távozása után, 1919 decemberében felmérték az általuk okozott károkat. Ezek közül a legnagyobb tételt a lakosságtól begyűjtött fegyverek tették ki, illetve a bányáknál több vagon szenet is lefoglaltak. Salgótarjáni jelentés szerint a községi, illetve magánvagyonban keletkezett veszteség 1 millió 200 ezer koronára volt becsülve.
1920 elejére Nógrád megyében „helyreállt” a Tanácsköztársaság előtti rend, amihez az 1920 januárjában tartott nemzetgyűlési képviselőválasztások is hozzájárultak. <<< vissza