„Szép kincses Kolozsvár, Mátyás büszkesége,
Nem lehet, nem, soha! Oláhország éke!
Nem teremhet Bánát a rácnak kenyeret!
Magyar szél fog fúni a Kárpátok felett!
[…]
Nem lész kisebb Hazánk, nem, egy arasszal sem,
Úgy fogsz tündökölni, mint régen, fényesen!
Magyar rónán, hegyen egy kiáltás zúg át:
Nem engedjük soha! soha Árpád honát!”
József Attila, 1922-ben írt, Nem, nem, soha! című verse – noha csak a rendszerváltás után került a köztudatba (és nem erre a verscímre utalt az irredenta-mozgalom jól ismert jelszava: a Nem! Nem! Soha!) – jól érzékelteti az 1920. június 4-én, a versailles-i Nagy-Trianon kastélyban aláírt békeszerződést követő, felfokozott nemzeti érzelmeket. Mindenki által ismert tény, hogy Magyarország területe 282 ezer km2-ről 90 ezer km2-re csökkent, és ezzel a döntéssel a Kárpát-medencei magyarok egyharmada határon túlra került. A békeszerződésnek köszönhetően a történelmi Nógrád megye északi része szintén a határ másik oldalára került.
A trianoni békeszerződés 27. szakasza határozta meg Magyarország új határait, ennek értelmében módosult Nógrád megye északi határa. A kijelölt határokat a helyszíneken a határmegállapító bizottságok járták be és véglegesítették. Carey angol ezredes vezetésével 1921-ben elkezdődött a helyszíni bejárás. A határbejárások alkalmával a határmegállapító bizottságok tagjait a községek és városok részéről tüntetések és általuk benyújtott panaszlevelek várták.
Balassagyarmat mellett a salgótarjáni küldöttség kérte a határ északra való kitolását. Indoklásként a nyelvi, közlekedési, élelmiszerszállítási, munkába járási, nyersanyagbeszerzési okokat sorakoztattak fel. Ehhez csatlakozott a Rimamurány-Salgótarján Vasmű Rt. valamint a Salgótarján Kőszénbánya Rt. is, ugyanis számos lelőhelyük a határon túlra került.
A határmegállapító bizottság tagjai közül a francia és az olasz biztosok csak a salgói szénterület és Somoskő visszacsatolását engedték volna, az angol és japán biztosok azok mellett Somoskőújfalu visszakerülését támogatták. Hosszas egyeztetés után, 1923. április 23-án olyan döntés született, miszerint egy magyar tulajdonos, Hofbauer Ervin, a csehszlovák területen található bazaltbányája kitermelésére. Csehszlovákia pedig a somoskőújfalui vasútállomáson való határ- és vámvizsgálatra, sínek építésére szerzett jogosultságot. Végezetül Somoskőújfalu és Somoskő községek hivatalos visszacsatolására 1924. február 15-én került sor.
1920. február 12-én gróf Apponyi Albert, a Franciaországba küldött magyar békedelágáció vezetőjeként jegyzékben tiltakozott az új határ ellen, érintve az Ipoly folyó vonalát is: „meg kell jegyeznünk, hogy maga az Ipoly-határ sem természetes, csak a térképen, mert a természetben az Ipolynak sűrűn lakott, de lakatlan erdős hegységektől határolt völgyében az Ipoly-folyó nem határ, hanem ütőere, összekapcsolója a völgy életének.”
Ebből adódóan gazdasági következményei is lettek a békeszerződésnek. A történelmi Nógrád megyében a losonci medencétől északra fekvő hegyvidéki terület az állattartásnak, az erdőgazdálkodásnak és a háziiparnak kedvezett. A megye keleti részén a nagyipar honosodott meg Salgótarján környékén, ugyanakkor Szécsénytől nyugatra Balassagyarmat központtal a mezőgazdasági termelés volt a jellemző. Ennek vonzáskörzete északon az Ipolyság–Korpona–Losonc vonalig terjedt. Az új határok meghúzása után ez ellehetetlenült. Losonc elcsatolásával megszűnt a kereskedelem az ottani textil és fémipari vállalkozásokkal, a Málnapatak és Szinóbánya környéki üveggyárakkal és agyagipari üzemekkel, a füleki gyárral. A Cserhát aprófalvai és a Felvidék között kapocsnak számító Balassagyarmat elvesztette területének egy részét – Tótgyarmatot a balassagyarmati polgárok szőlőivel és présházaival –, valamint kereskedelmi partnereit, a felvidéki falvakat. Lehetetlenné vált a vasúti közlekedés az Ipoly folyó túlsó partjáról. A területcsonkítást Balassagyarmat az 1920. szeptember 5-i Nógrádi Hírlap hasábjain a következő sorokkal ellenezte: „Balassagyarmat nagyközség közönsége tiltakozik az ellen, hogy […] határa a demarkációs vonal által ketté hasíttassék. […] Az Ipoly folyó völgye a marhatenyésztést szolgáló szénát és legelőt nyújtja, a réten túl terülnek el szőlőhegyei, annak lapályán terülnek el értékes szántói, míg az Ipolynak bal partján épült fel a község a gócpontot képező, háromfelé ágazó vasútjával. […] Balassagyarmat összterülete 5104 kat. hold, amelyből jelenleg 1651 hold van megszállva, tehát több, mint 1/3-ad része. […] Balassagyarmat határának az Ipoly bal partján lévő része homok, tehát búza, árpa termelésére alkalmatlan, míg az Ipoly jobb partján fekvő 835 hold kötött talajat képezvén, búza, árpa, tengeri termése e részen van.”
A mezőgazdasági termelés gyakorlati nehézségeit végül 1920. május 29-én oldotta meg a vármegye főispánjának és a losonci zsupánnak a találkozója Ipolytarnócon. Megállapodás született arról, hogy kiterjesztik a Balassagyarmat és Ipolynyék főbírája között két hónappal korábban kötött megegyezést, mely szerint fényképes határátlépési igazolvánnyal három helyen – a kóvári hídnál, a gyarmati nagyhídnál és kishídnál – át lehet lépni a demarkációs vonalat a földek és szőlők művelése, a rétek és legelők használata, valamint családi ügyek intézése okán. Ipolytarnócon a földek művelése miatti átjárást 10 kilométer távolságig engedélyezték a határ mentén. Az új határ mindazonáltal továbbra is szétválasztotta a korábbi gazdasági vonzáskörzeteket.
A mezőgazdaság mellett az iparban is éreztette hatását az új államhatár létrejötte. A Nógrádi Hírlap 1920. március 14-i számában megjelent cikk szavaival: „Salgótarján a legutóbbi éveket kivéve az országnak alig ismert, szerény községe volt és […] a szerencsétlen trianoni béke folytán természetadta körülményeinél fogva rendkívül fontos tényezőjévé vált megcsonkított országunknak”. A megye két legnagyobb iparvállalata közül a Rimamurány-Salgótarjáni Vasmű komoly nyeranyaghiánnyal küszködött. A nyersanyaghiány oka az érclelőhelyek – Gölnicbánya, Jászó, Rozsnyó, Murányhuta, Nagyrőce, Rimabrézó – határokon túlra kerülése volt. Ezen egy 1922. szeptember elején jóváhagyott szerződés segített, mely szerint Csehszlovákia területéről vasércet és egyéb nyersanyagokat magyar területen fekvő gyárakba lehetett szállítani. Ezzel sem oldódott meg a gyár minden gondja, mivel saját szénszükségletét a salgóbányai bányából biztosította, amely a határ közvetlen közelében feküdt. Végül az 1927-ben megkötött államközi szerződés intézkedett erről.
A trianoni békeszerződéssel a „Csonka Magyarország” határmenti megyéjévé váló Nógrád megyében élők felfokozott nemzeti érzelmeit igen jól tükrözi Nógrád megye Törvényhatósági Bizottsága döntése. Elkerített az ülésteremben három, nemzeti színű szalaggal ellátott ülőhelyet az alábbi bejegyzéssel „Nógrád vármegye törvényhatósági bizottsága ezen helyeket fenntartotta emlékeztetőül annak, hogy a nemzetáruló 1918 évi forradalom következtében az édeshaza és a vármegye testéből rabló kezek által elszakított losonci, gácsi és kékkői járások, továbbá a balassagyarmati, szécsényi és salgótarjáni járásokból elszakított községek, nemkülönben Losonc r. t. város közönségének képviselőit üléstermébe visszavárja mindaddig, amíg eme testvéreit a Magyarok Istene az édes haza testéhez vissza nem csatolja.” <<< vissza